Listen in Audio

Milyen lehetett a Vízmű dolgozóinak élete? Vajon milyen lehetett a nehéz munkakörülmények ellenére egy ilyen csodálatos környezetben dolgozni, tudván azt, hogy egy nemes célt szolgálnak: jó minőségű vizet juttatnak el polgártársaikhoz. Arról se feledkezzünk meg, hogy Vöröscsárda, a hely, ahol a vízmű felépült, 1960-ig nem tartozott Temesvárhoz.

A  múzeum parkjából a vízmű többi épülete is látható. Ezek nem kerülhettek be a múzeumi komplexumba. A  Szivattyúk Háza mögötti Lakás,  a Vastalanító mögötti Második Vasmentesítő és a Kútcsarnok mögötti Transzformátor.

Míg a  Második Vasmentesítő és a Transzformátor a technológia fejlődésének és a vízigény növekedésének következtében született, a Lakás még a kezdeti fázisban, 1913 és 1914 között épült.

Bizonyára a Vízmű történetéhez számtalan emberi történet kötődik, az itt dolgozók és családjaik élettörténetei. Az első alkalmazottak egyike Lakatos Sándor volt, ő vezette a Vízművet. Az ő egyik lánya, Margit, itt is született, az egyik szolgálati lakásban, 1923 december 24-én. A 100. életévének küszöbén álló Margit  azt mesélte nekünk Stan Vidrighinről, hogy egy csupaszív ember volt. Munka tekintetében ugyan kimért és szigorú volt, de az emberi kapcsolatokban mindig segítőkész és barátságos.  Amikor Margit és testvére, Irén, iskolaéretté vált, apjuknak   nehéz döntést kellett meghozni.  A város a Vízműtűl  5 kilométerre volt. Nem  tehette ki a lányait a  mindennapi hosszú gyaloglásnak, de azt sem tehette meg, hogy ne járassa iskolába őket. Ezért nehéz szívvel bár, de úgy döntött, hogy beadja a felmondását, és a családjával Temesvárra költözik. Vidrighin igazgató határozott választ adott: „ Szó sem lehet róla! Nem mondhatok le egy olyan emberről, mint te!”. És így ott  maradt. Cserébe a lányait az igazgató személyes hintóján, télen pedig szánján szállították az iskolába és haza. „Ez egy fekete szán volt, két fehér lóval, mint egy álom. Mintha most is látnám, ahogy a kapun befut” – idézte fel a történetet Margit, aki egyébként a Vízmúzeum egyik első látogatója volt.

A park története is az itt dolgozók életéhez köthető. Egy  zöld, világos oázis az egyre zsúfoltabb városban. A bejáratot a “Kastéllyal” -vagyis a Vastalanítóval - összekötő sétányt platánok őrzik. Érzékszerveinket továbbá a hársfák, fűzfák, akácfák kényeztetik. Főként a park központi részén találjuk a tűlevelűeket. És nem véletlenül került ide a sok gyümölcsfa sem. A gyümölcsfák termését az alkalmazottak közt osztották szét. Ha a gyerekek még hagytak gyümölcsöt a fákon. Ez volt ugyanis a játszótere az összes gyermeknek, aki a szüleivel a szolgálati lakásokban lakott.

Nem utolsó sorban, a múzeum területét a Magyarmedvesi út és a Vasile Zbegan utca kereszteződése felől egy történelmi jelentőségű dörzsölt  kőből és kovácsoltvasból készült kerítés határolja el. A fennmaradt kerítésrész vas-elemei a letisztult, mégis kifinomult  Szecesszió jegyeit viselik, mint a geometrikus díszítőelemek vagy egyszerűsített virágmotívumok,  amelyekhez az épületek már hozzászoktattak minket.